Hofi Géza érdekességek, dalok ITT.
Nem ketten beszélgetünk, inkább hárman. Mintha Hofi Géza is mellettünk üldögélne, és jókat kuncogna a felesége sodró temperamentumán, iróniáján. Mert hiába özvegy már tizennégy esztendeje „a Hofi Ildi”, nincs egyedül. Géza, aki ebben a hónapban ünnepelte volna a nyolcvanadik születésnapját, ma is vele van, nem hagyta el egy percre sem.
– Képzeld el, hiába győzködnek sokan, nem vagyok képes elköltözni az Anker közből! – jelenti ki furcsa kis grimasszal, amivel rögtön nevetésre késztet, majd megajándékoz egy cserép mosolygós pistikével, és tart egy röpke előadást a hízásról meg a tegnap esti bűnözéséről, egy tányérka mennyei lecsóról.
– A lecsóról nem mondhatok le, mert kisimul tőle a lelkem – magyarázza –, az Anker közi lakást pedig nem hagyhatom el, hiszen ott éltem Gézával. Zajosak az esték-éjszakák a környéken, alattam egy diszkó, de kit érdekel a csörömpölés, ha hazaérve minden Gézára emlékeztet, ott van velem! Nem tudom megölelni, megpuszilni, mégis. Nekem ő tényleg a sztárom is, meg a párom is. Eszembe jut, hogy egyszer néztem a tévét, ő a másik szobában szöszmötölt, majd felkiáltottam. – Géza, gyere, Hofi van a tévében! Ő bekukucskált az ajtón, és nagyon nevetett. – Belőlem kettő van? – Persze – feleltem –, van nekem egy Gézám itthon, és van az Nem a pasas a tévében, akinek remek a műsora…! Igen, az Anker közi lakás rengeteg nevetést hallott, mert mi csodásan éreztük magunkat együtt. Ez nem póz vagy meghatott emlékezés, egyszerűen igaz.
– Te nem egy ismert színész, inkább egy műfaj, vagy inkább egy intézmény felesége voltál! Gézát nem lehetett senkivel összekeverni, népszerű volt minden társadalmi rétegben – a melósoktól az atomtudósokig –, még a sznobériára hajlamos értelmiséget is levette a lábáról a groteszk humorával és az öniróniájával. A „Hoféliát” ötszázszor adta elő a Madách Kamarában, a mai Örkény Színházban, és emlékszem, amikor az „Élelem bérét” játszotta, olyan sor kanyargott a Madách téren, hogy sokan összecsukható széket vittek magukkal, hogy azon üldögélve várják ki, amíg jegyhez jutnak.
– No, ennek fényében képzelj el engem, amint a kilencvenes évek közepén megcsörren a telefon az akkori lakásomban, és beleszól egy kellemes férfi hang: Hofi Géza vagyok, „Gipszjakabot” keresem! Azt hittem, elájulok…
– Egy téves kapcsolásnak köszönhetitek egymást?
– Bármilyen nevetséges, így történt. Persze én úgy képzelem, hogy a Jóisten megelégelte, hogy ez a két ember még mindig külön él, pedig ő egymásnak teremtette őket, tehát közbelépett, és a világ legboldogabb emberévé tett engem! Szóval épp a húsvéti nagytakarítással foglalatoskodom – a férjem külföldön, a kicsi lányom a szomszédban játszik a barátaimnál –, amikor „a Hofi ” véletlenül felhív, és mi legalább fél órát beszélgetünk. Én lelkendezem, hogy ő apám örök kedvence, én is rajongok érte, majd elmesélem, hogy a bölcsészkaron dolgozom a dékán titkárnőjeként, a férjem külföldön, a kislányom a szomszédban. Azt is megemlítem, hogy még soha nem láttam őt színpadon, pedig egyszer, főiskolás koromban volt jegyem, de nem tudtam elmenni. No, mindennek hatására Géza udvariasan meghív az esti előadására, én igent rebegek, aztán átrohanok a szomszédba, hogy elmeséljem, micsoda őrület történt velem. És a szomszédaim a helyzet magaslatán vannak. Vállalják, hogy vigyáznak a lányomra, egyikük elrohan virágért, és amíg kidíszítem magam – nem színházi ruhát veszek fel, de azért bombázót –, köttet egy őrületes méretű kardvirágcsokrot. Majd elbuszozom a Madách Kamaráig, fél tízkor belibbenek, és a jegyszedő néninek bejelentem, hogy én vagyok Hofi Géza ma esti vendége. És ő már jön is felém kíváncsian. Sokszor láttam a tévében, mégis megdöbbenek: magas, helyes, természetes, és micsoda barna szeme van! Ő pedig mosolyogva közli: maga nemcsak kedves, de gyönyörű is! Persze a humorát még nem „veszem úgy”, mint később, például nem értem, miért mondja az óriási csokromra, hogy „szép, de hol lehet ezt kinyitni?”, csak Malek Miki, Pethes György rendező és a stáb tagjai vigyorognak a háttérben, mert tudják, hogy a borosüveg nyitható…
Aztán Géza vörösborral kínál, bekapcsoltatja a fényeket a színpadon a kedvemért – megfogja kezemet, úgy vezet a nézőtér felé –, közben beszélgetünk, mintha sok száz éve ismernénk egymást. Aztán a különös élmény, vagy tán a borocska hatására, egy idő után én is a keze után nyúlok, és azt mondom: „üljünk le, művész úr, ide, az első sorba, mi ketten, és nézzük együtt az előadást!” Mire felizzik az a gyönyörű barna szeme… (Ma már tudom, azt mondtam, ülj le mellém, fogd meg a kezem, és soha többé ne engedd el!)
– Ebből lehetett volna egy kellemes futó kaland is.
…
Az interjú még nem ért véget, a folytatást keressétek a Nők Lapja 2016/28. számának 27. oldalán.
Szöveg: V. Kulcsár Ildikó
Forrás nlcafe.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése